IGEN!

Mindenképpen, ugyanis a hardcore akciók nélkül a kutya se kíváncsi a magyar irodalomra. Ezer eladott példányt már nagy sikernek tartanak, miközben ebben az országban 10 millió ember él, de a magyar ajkúakat is közel 14 millió főre becsülhetjük szerte a nagyvilágban. Sajnos a hazai népesség mintegy 30%-a funkcionális analfabéta, vagyis nem tudja értelmezni a plazmatévéje használati utasítását sem. Emellett további 10% teljesen analfabéta. A maradék 60% jelentős része pedig nem tekinthető olyasféle humanoid lénynek, aki szellemi képességei fenntartása érdekében magyar szépirodalmat fogyaszt. Eszünk mi mindent: hamburgert, giroszt, Barátok köztöt, Orbánt, Gyurcsányt, Blikket, nagymellű nőket, deltás pasikat, ordenáré szövegeket, agresszivitást, anyázást, cigányozást, zsidózást, kurvaanyázást, sajnálkozást, sírás-rívást, de irodalmat nem eszünk.

A társadalom szellemi alultápláltsága mellett azért sem olvas a derék középosztály vékonyka rétege szépirodalmat, mert a töke tele van a posztmodern irodalommal, ami mifelénk úgy a 70-es évektől egészen az ezredfordulóig meghatározó volt. Olyasféle szövegek születtek, amelyeket a derék állampolgárok képtelenek voltak értelmezni, ráadásul az elefántcsonttorony poklában tevékenykedő művészek irományaihoz semmi közük, hiszen nem a nagyérdemű életét ábrázolták így, úgy, amúgy, hanem nyakatekert egoista írói ideológiák bukkantak a felszínre, amit a zemberek köszönnek szépen, de nem kérnek.

Szóval nagyon is kellenek a brutális belépők, fejbeverések, klopfolók, pillangós kések, szamuráj kardok, hogy a honi író végre húsvér emberré avanzsáljon, akinek van bicepsze, idegrendszere, vér a pucájában.

NE!

Efféle primitív módszerekkel maximum kétperces hírnévre tehet szert a kortárs magyar író, ráadásul iszonyatosan nevetséges szituációba keveredhetnek a résztvevők, ami semmilyen körülmények között nem emeli a hazai irodalom nimbuszát. De nem is lesz ezáltal több olvasó, hiszen ahhoz előbb olvasni kéne megtanulni. Efféle brutális akciókra már csak azért sincs szükség, mert a kortárs irodalom a magyar irodalom történetének egyik legjobb korszakát éli, hiszen amíg a nagy Nyugat-nemzedék tagjainak prózai művei meglehetősen egyenetlen színvonalat képviseltek, addig a ma is aktívan alkotó írók közül számosan világszínvonalon alkotnak, de még a hazai derékhad is megbízható minőséget képvisel.

Elég csak gondolnunk Kertész Imre Nobel-díjára, vagy Nádas Péter, Esterházy Péter, Krasznahorkai László nemzetközi népszerűségére, akiket szintén esélyesnek tartanak a Nobel-díjra. Ezért nincs szükség a bulvármédia hathatós közreműködésére, hogy a magyar kultúra zászlóvivőit a reflektorfénybe helyezzük. El kell fogadnunk, hogy bizonyos történelmi korszakokat (jellemzően diktatúrákat) leszámítva az irodalom mindig is a kevesek kiváltsága és terepe volt, van és lesz, némely kordivatot meglovagoló szerző és mű népszerűsége mellett a túlnyomó többség szerény hajlékában, szűk rajongótábortól övezve tölti el munkás évtizedeit.