Felzárkózik-e valaha Magyarország a Nyugathoz? 50 vagy 100 év múlva? Vagy soha a büdös életben? Lássuk hát, hogy mi kéne ehhez!

IGEN!

Mikor Magyarország Nyugathoz történő felzárkózásának pontos idejét kérdezik, mindenki csak hümmög, krákog, köhécsel. Vagyis felelős gazdasági szakember nincs ebben az országban, aki azt mondaná, hogy az elkövetkezendő évszázadban utolérjük a Nyugatot. Persze ezt politikai érdekeltség miatt egyik oldal sem meri kimondani, csupán kellemes háttérbeszélgetések során egy jó kis villányit lögybölne vonogatják a vállukat a potentátok: aki később állt a startvonalra, az mire számítson. Pedig az lenne az első igazán felelős kormány, aki kiállna a nép elé, és azt mondaná: kedves nép, soha a büdös életben nem érjük utol a Nyugatot, mert ők már a késő középkorban a startvonalhoz álltak, mi meg Mátyás király után utat tévesztettünk, de valójában akkor is csak annyi történt, hogy a reneszánsz kicsit bevillant Budán és Visegrádon, de amúgy a városi polgárságunk a német vagy olasz városokhoz képest légypiszoknak tűnt, ami ugye a felhajtóereje volt a gazdasági fejlődésnek.

2012-ben mondta Ewald Nowotny az osztrák központi bank elnöke egy konferencián: a válság legfontosabb tanulsága az a felismerés, hogy az idegen tőke beáramlásán nyugvó modell hosszabb távon nem tartható fenn. Na erre varrjunk gombot! Ez valahogy nem az a mucsázó stílus, hanem kerek-perec kijelentés. Ezt kicsit cizelláljuk! Vissza a civilizációelméletekhez! Nagy vonalakban centrális, félperifériális és perifériális gazdaságokról, országokról beszélhetünk. A centrális ugye Nyugat-Európa, USA, Kanada, Ausztrália, valamint Japán. A félperifériák tipikus terepe ugye Kelet-közép-Európa és Dél-Amerika. Periféria pedig Afrika és Ázsia jelentős része. Ugye még vannak a kistigrisek mint kakukktojások, akik zárkóznak fel a sajátos értelemben vett centrális pozícióba, bár ott az általános jólét és demokrácia nem perfekt minden tekintetben.

Tehát mi a félperifériába tartozunk, ahonnan sokkal könnyebb a perifériába csúszni, mint a centrálisba lépni. Itt említsük meg Dr. Kozma Ferenc: A félperiféria helye a világfalkában címmel 1998-ban publikált tanulmányát a KSH Statisztikai Szemle szakmai periodikájában, amelynek aktualitása mit sem változott. De hogyan is változott volna, ha ezer év óta aktuális. „A kelet-közép-európai félperiferikus zónához tartozik. Ez a sajátos köztes helyzet nélkülözi a stabilitást. A „világfalka” természetes, megállapodott kategóriái a Centrális és a Periferiális társadalmak csoportjai, a Félperiféria kettejük közötti lebegése folyamatosan ideiglenes állapotnak számít.” A Félperifériát tehát úgy lehet elképzelni, mint egy nagy vasúti csomópont várótermét, ahová az utasok a szélrózsa minden irányából érkeznek, látszólag nyugodtan ülnek a batyuikon, de mi tudjuk, hogy ez senkinek sem a végállomása. A félperiférikus lét legbelsőbb lényege az állandó, keserves, sikerrel alig kecsegtető küzdelem a süllyedés ellen.

Még néhány gondolat a szerzőtől: „a világpiaci viszonyok rendszerint igen kedvezőtlenek a Centrumon kívüliek számára: az általuk a nemzetközi piacra felajánlott áruk kínálata meghaladja a keresletet, a kínálat szétaprózott, és tőkeszegény erők állnak mögötte, a kereslet koncentráltabb és hatalmas tőkeerők által támogatott. Azon áruvilág esetében, amely ezen szféra importját képezi, az erőviszonyok kedvezőtlenek.” Természetesen a finanszírozás szűkössége az egyik legégetőbb probléma a magyar gazdaságban, vagyis nincs tőkénk, nincs hitelünk, illetve nincs olyan hitelintézetünk, amely mondjuk a Nyugaton megszokott kamatot kérné egy hitelért. Ez szintén több évszázados probléma mifelénk, ugyanis nem tudunk saját erőből finanszírozni semmit. Kivéve ha a nemzeti bank helyett a magyar állam kezdene el pénzt gyártani (lásd Kossuth Lajos), de hát erre infarktust kapnának a nyugati szakemberek, és valószínűleg a tőkecsoportok öt perc alatt összeroppantanák Magyarországot, nehogy nagyon hepciáskodjon.

„A Félperiféria tőkeimportőr: ha ezt hitel formájában teszi, kedvezőtlen árupiaci helyzete folytán nagy a valószínűsége, hogy előbb-utóbb adós rabszolgaságba kerül; ha működőtőke formájában, akkor viszont ki van téve a folyamatos profitkivonáson túl annak, hogy nemzetgazdaságának jövője feletti rendelkezés lehetősége határain kívülre kerül. Ahhoz, hogy a felfelé lépés végbemehessen, a világpiaci viszonyoknak egyébként azonos egyéb feltételek mellett igen hosszú ideig igen kedvezőknek kell lenniük. Erre alig van esély. A Centrum gazdasági-politikai döntési központjai részéről tapasztalható tudatos nyomás rosszabb esetben olyan erős lehet, mint amilyet Kelet-Közép- és Kelet-Európa a XX. század folyamán tapasztalt.”

Ha valaki még ezután is azt hinné, hogy mi csak elmaradottak és kissé keletiek vagyunk, és csupán ez a fő oka sikertelenségünknek, annak folytatódjon a szakmai elemzés sebészélességgel, hiszen a szike nem hazudik, csak vág. „A Félperiféria felzárkózási sikeréhez szükséges, de kevéssé elégséges feltétel az, ha a társadalom minden erejének megfeszítésével küzd elmaradottságának felszámolásáért. Már csak azért sem, mert ezek az emberfeletti erőfeszítések egyfelől magán a nemzetgazdaságon és a társadalmon belül is óhatatlanul nagy aránytalanságokat, feszültségeket hoznak létre, másfelől még ezen feszültségek eróziós hatásával nem számolva is előbb-utóbb a kifáradásba csapnak át, rendszerint akkor, amikor a felzárkózás mint „monstre nemzeti építmény” még a befejezetlen beruházás állapotában van.” Vagyis a kudarc, a frusztráció és az elkeseredettség népi motívummá válik, és az elért eredményeket is degradálja, vagyis újra és újra építjük Déva várát. Saját farkába harap a kígyó. Mégis érdemes volna a csehektől, szlovákoktól, lengyelekről példát venni, akik nagyjából egy szinten (már ami a volument illeti) vannak velünk, mégsem vizionálnak öt percenként nemzethalált, hanem azt mondják: az isten ezt a sorsot mérte ki ránk, próbáljunk előre haladni, de amíg ez 100 év alatt beérik, érezzük jól magunkat, végül is a jelenben élünk, és ne hagymázas álmokat kergessünk.

Itt csatlakozhattok Facebook-oldalunkhoz:

https://www.facebook.com/keresztapa.blog.hu

NEM!

Bár nagyon lassú a felzárkózás, de korporatív előnyeinket – pl. termálvíz-kincs, feldolgozóipar, tudásipar, turizmus, közép-európai centrális pozíció, logisztika – kihasználva szép lassan araszolhatunk a Nyugat felé. Az elmúlt 25 év sikertelenségeit még igen kevesen vizsgálták, ugyanis mind a politikusok, mind a közgazdászok és szociológusok politikai törésvonalak mentén gondolkodnak, ezért elvész az energiájuk, hogy ezen felülemelkedve távlatokban értelmezzék a rendszerváltás óta eltelt időszakot. Egyértelműen Magyarország a rendszerváltást követően roppant amatőr módon kezelte a kapitalista gazdaság kialakításának törvényi szabályozását és a gazdaságpolitika is nagyfokú zavart mutatott, vagyis fogalmunk sem volt arról, hogy mi fán terem egy piacgazdaság. (Lásd lengyeleket és cseheket, akikkel bár nagyjából egy szinten vagyunk, viszont fundamentumaik alapján könnyebben elrugaszkodhatnak a Nyugat felé.) Az erőforrások fölösleges elértéktelenítése a hazai nagyvállalatok és termelőszövetkezetek tönkretételével és vadkapitalista privatizációjával egyszerűen kivette a hazai lakosság kezéből azokat az anyagi és termelőeszközöket – hogy ilyen dialektikusan fogalmazzak –, amelyekkel hatást gyakorolhattak volna saját gazdaságuk alakulására, illetve pozícionálására a nemzetközi gazdasági életben.

Azonban, ahogy már említettem, a szakértelem teljes hiánya is megmutatkozott, és itt nem a Horn Gyula-féle álszakértelemre gondolok, hanem arra, hogy fogalmunk sem volt a versenyképesség fogalmáról, hogy miféle ismérvek alapján lehet egy vállalat versenyképes, hogyan vetheti meg a lábát a nemzetközi piacon, mi az a termelékenység, vagy mi az a minőségbiztosítás, hogy a vállalati folyamatokat optimalizálják. A minőségbiztosításról csak annyit, hogy a nálunk működő autóipari nagyvállalatok esetében folyton arról értekeznek, hogy minél több hazai vállalkozás legyen a beszállítójuk, de sajnos kiderül, hogy képtelenek a nyugati sztenderdekre épülő minőségbiztosítást produkálni, egyszerűen korszerűtlen vezetési elvek alapján működnek, nem tudnak gyorsan reagálni a változó piaci folyamatokra stb. stb. – még 2014-ben sem.

Ráadásul bár a rendszerváltás megtörtént, a régi politikai elitek és a hozzájuk kötődő szatellit körök nagyszerűen kihasználták helyzetelőnyüket 1990 után, amely jelentős erkölcsi válságot és politikai meghasonlást okozott az országban. Ez a történelmi örökség máig sötét árnyékként terül az országra, hogy ilyen patetikusan fogalmazzak. Vagyis a rendszerváltás pillanatában nem történhetett ünnepélyes nulláról elindulás, tabula rasa, így a baloldal gazdasági térnyerésére később Orbánék is agresszívan válaszoltak. Bár az első Orbán-kormány alatt csupán kulturális offenzívát nyitottak, azonban a 2002-2010 közötti bukta kapcsán már rájöttek, hogy a kultúra folyamatosan leértékelődik Magyarországon, ellenben a gazdasági háttérhatalom továbbra is a baloldal kezében van. Ennek köszönhető a kíméletlen jobboldali gazdasági érdekérvényesítés és térnyerés 2010 után, amelynek során a baloldali gazdasági szereplők szinte eltűntek, illetve legalábbis neutrális pozícióba kerülve kaptak új megbízásokat. Ilyen értelemben jelenleg az Orbán-kormány mentén meghúzódó gazdasági erőtér már nem osztható a múltbeli eszmei hovatartozás mentén, hanem egy és oszthatatlan lett az új 2010 után felálló gazdasági szisztéma gyakorlati megvalósulásaként.

A rendszerváltáskor elmaradt erkölcsi megtisztulás problémája azonban nem csupán felszínes ok-okozati viszonyt feltételez, hanem az 1990 utáni Magyarország kudarcát szimbolizálja. Ugyanis akár a gleccser, ez az erkölcstelenség és tisztességtelenség utat tör magának a társadalom legmélyebb bugyraiba is, és az emberi elmét is mérgezi. Miről van szó? Arról, hogy senki sem hisz abban: tisztességes úton, tehetséggel és szorgalommal – kis kivételről eltekintve: pl. startupok – megvalósíthatjuk a céljainkat, tisztességes és eredményes munkát végezhetünk anélkül, hogy az aktuális gazdasági erőterek ne szólnának bele, az aktuális magyar adminisztráció nyugodtan hagyna dolgozni, az aktuális gazdasági tárcáknál dolgozó költségvetés-foltozó és nómenklatúrának pénzt csöpögtető szürke eminenciások ne változtatgatnák elvtelenül a jogszabályi hátteret. És ezeknek a szürke eminenciásoknak – kibicnek ugye – semmi sem drága, mert ők valóban teljesítmény – kivéve talpnyalás – nélkül jutottak pozícióba.

További probléma a nemzeti konszenzus hiánya, hogy a politikai elitek képtelenek megállapodni legalább 15 éves távlatban arról, hogy mik legyenek a gazdaságpolitika prioritásai. Azzal, hogy az Orbán-kormány a kétharmadával élve bebetonoz törvényeket, attól még ez csak kvázi 15 év lesz, mert ha a szereplők nem érzik reálisnak, akkor nem alkotnak az orbánista elvek mentén vállalati jövőképet és stratégiát, és akkor cseszheti a kormány a tizenöt évét. Ugyanis a hitel mellett a hit a legfontosabb egy vállalkozás életében. Ha rossz a közérzet, ha nincs hatástanulmány, ha nincs párbeszéd (már valódi és nem nemzeti együttműködési hadovaparti), akkor nincs egészséges önbizalom, nincs befektetés, nincs mentális fundamentum, amely kreativitásra és vállalkozásra ösztönözné a cégeket és az egyéneket.

Egyszerűen fogalmazva – bár ez véleményes és valóban egyszerű – nemzeti konszenzus hiánya okozza a korrupciót. Nem tudjuk, hogy a rendszerváltás óta mennyi folyt el az oligarchák és talpnyalóik zsebébe. Nyilván több ezer milliárd forint. De ha kialakulna egy minimális konszenzus, az antagonisztikus ellentéteket képesek lennénk feloldani, akkor ez automatikusan maga után vonná a korrupció nagyon lassú visszaszorulását, miközben vastagodna az a híres középosztály (nem úri-keresztény reprodukció, hanem nemzeti liberális polgári) is. Ugyanis akkor a hatalom kénytelen lenne a konszenzus alapján megállapított gazdasági fundamentumok mentén becsatornázni az állami és uniós pénzeket, vagyis meghatározott célok mentén történne a költekezés, így mondvacsinált okokból nem lehetne jobbra-balra szórni a pénzt, legalábbis a korrupció úgy történne, hogy eközben valóban a szükségletek szerint épülne az ország. (Lásd nem stadionok.) Mondom, roppant lassú lenne a tisztulás, de csak ez alapján történhet. Ugyanis törvényekkel, állami hivatalok felállításával nem lehet a korrupciót csökkenteni, ez ugyanis a néplélektanban, mélyen a tudatalattiban gyökerezik. Ugyanolyan, mint a paraszolvencia, nemzedékek telnek el, míg kiheverhetjük.

És most a legfontosabb probléma, amely gátolja a felzárkózásunkat: a gazdaságilag aktív népesség aránya az össznépességhez képest. Most függetlenül a különböző munkaügyi kozmetikáktól ez a cirka 4 millió ember soha a büdös életben nem váltja meg a világot. (Ilyen értelemben 1990-ben a hazai gazdaság kiárusítása valóban történelmi bűn volt politikai hovatartozástól függetlenül, hiszen milliókat dobtak a utcára, miközben a nyugati cégek csupán piacot vettek. De még ha valaki nem is osztja ezt a már-már konszenzusos féltörténelmi megállapítást, akkor is felmerül a kérdés: hogyan lehetne 2-3 millió embert normális – vagyis profitorientált – munkával visszaintegrálni a piacra. Ugye kérdezhetné ezt a pesszimista, de mi legyünk optimisták. Ráadásul szerintem a gyors népességfogyás is összefügg ezzel, hiszen a kilátástalan munkanélküli hamarabb hal meg, nem lesz gyereke stb.) Lehet itt konszenzus, korrupció visszaszorítása stb., 4 millió emberrel nem lehet 10 millió ember életszínvonalát növelni. Csehországban ugye 5-6 millió, Amerikában arányaiban tekintve 7 millió, szóval óriási a lemaradásunk. Ezek a plusz milliók adót fizetnek, aktív életet élnek, nem segélyekre pályáznak, nem akarnak ügyeskedni, jövőképük van, fogyasztanak, mentálisan javítják az általános nemzeti közérzetet, részt vesznek a mindennapi életben, színházjegyet, netán könyvet vesznek, gyereket nevelnek, nem vegetálnak a periférián fokozva a társadalmi feszkót. Ez azonban a legnehezebb kérdés, hiszen ahogy már előzőekben mondtam, 1990-ben teljesen szétverték a magyar gazdaságot, azóta is hiányzik a koherens, szervesen fejlődő nemzeti gazdaság, jelenleg is a külföldi befektetők igényeinek és érdekeinek megfelelően alakul így-úgy-amúgy a hazai gazdaság, és csupán részben a hazai korporatív előnyökre épül. Az utóbbi években már felismerték, hogy nem elég búzát termelni, hanem a feldolgozóipart is itt kell megcsinálni, a magyar mérnöki tehetségre épülve a hi-tech iparban is óriási potenciál van satöbbi satöbbi.

Ami a feldolgozóipart illeti, sajnos meg kell várni, amíg az uniós kötelezettségeinkből eredő gúzsba kötött állapoton tudunk javítani, elég ha csak a cukorkvótás baromságra gondolunk. De az sem lenne hátrányos, ha a magyar kukoricát nem a franciák dolgoznák fel konzerv formájában, hogy uralják ezzel is a világot az ágazatukban, hanem néhány hazai cég is megvetné komolyabban a lábát a nemzetközi piacon. Ellenben az autóipari összeszerelő üzemekre semmi szükség, hiszen a nagyüzemi bérmunka tipikus félperifériás országokra jellemző meló. Persze van magyarázata. Az alig 4 milliós aktív munkavállalói réteget iszonyatos ütemben kéne felturbózni, és a látványos létszám-növekedés elérésére kitűnően alkalmas az autóipar. (Más kérdés, hogy az iparág hazai nagy volumene miatt befolyásolja a bérszintet – saját munkavállalók, beszállítók, egyebek –, tartósan alacsonyan tartva a fizetéseket, amelyek más iparágakra is kihatnak, így gyakorlatilag jelentősen hozzájárulnak a hazai és nyugati bérszínvonal közötti indokolatlanul magas különbségekhez.)

Mindennek persze a kvintesszenciája a hitel, a tőke, a pénzforrás. Szerintem e tekintetben konszenzusra kell törekedni a bankokkal, kifinomult szabályozásokkal arra kell őket kényszeríteni, hogy mivel a forint betét és hitel arány már egálban van, vagyis a mi pénzünkből (forintból) finanszírozzák a mi vállalkozásainkat, az országkockázat és egyéb blabla szövegeket felejtsék el, és az alapkamatra maximum 2%-ot pakoljanak, ahogy az egy normális nyugati országban működik. Ha nem akarnak, akkor jöhet a nyilvánosság ereje, a felvilágosítás, az állami ösztönzők erősítése, de a lényeg, hogy az állam tudatosítsa az állampolgáraival a háta mögött, hogy a vadkapitalista idők elmúltak. Csak ez ne az erő politikája legyen, hanem az állampolgárok öntudata bírja a pénzintézeteket józanabb belátásra. (Persze jó lenne az is, ha nem lenne nálunk 3 millió funkcionális analfabéta.) Ha nem megy, akkor jöhetnek az állami intézmények. Mert hogyan lehetne egy magyar vállalkozás versenyképes a nemzetközi mezőnyben, ha nem kap tisztességes hitelt? Erre jön a válasz: az olcsóbb munkaerővel. Csak hogy ez az ördögi kör, amiből sohasem lesz nyugati fizetés. Szóval kell egy tisztességes pénzrendszer mifelénk is.

Az előbb felsorolt tényezők nem determinált tényezők, vagyis megváltoztathatók. Persze az átalakulás nem megy végbe öt perc alatt, és eredményei sem jelentkeznek tíz perc múlva, de úgy tűnik, hogy talán a válság hatására, talán az elmúlt 25 év kudarcos gazdaságpolitikájának eredményeképpen lassan egyfajta öntudatra ébredés zajlik a jobb- és baloldali koponyákban. Nyilván ezt még elfedi az egymás elleni szakadatlan harc, de lassan bárki bevallhatja, hogy naivak és buták voltunk, de hát tanulni nem szégyen.

Itt csatlakozhattok Facebook-oldalunkhoz:

https://www.facebook.com/keresztapa.blog.hu