Globális imperialista-e az Európai Unió vagy egy mintapolgároknak való oázis? Frusztrációink és projekcióink mintafészke vagy valóban egy lelketlen szörnyeteg? Összezúzzuk vagy mi húzzuk össze magunkat? Érvek pro és kontra.

Közellenség

Az Európai Unió létének nagyon érdekes aspektusait lehetne boncolgatni száz meg száz oldalon át, de ennél rövidebbel is beérhetjük, most inkább csak impressziókat vetek fel. Ugye 1951-ben az Európai Szén- és Acélközösség azért alakult, hogy még egy világégés ne történjen a németek miatt. Ráadásul a 2. világháború miatt az öreg kontinens nagyhatalmai paradox módon felnevelték maguk fölé az USA-t és a Szovjetuniót, miközben saját erőforrásaik szinte radikálisan csökkentek. Németország ugye padlót fogott, míg a brit gyarmatbirodalom recsegett-ropogott, de a franciák is óriási pofonba szaladtak bele Indokínában, ami végleg pontot tett világhatalmi ambícióiknak.

Tehát bár sokféle tényező indokolta az egységes piac létrejöttét, mégis csak a gazdasági vonatkozása a legerősebb, amelybe holmi népek barátsága effektus is belekeveredett. Aztán persze a hidegháború után és a Szovjetunió felbomlásával a demokratikus mozgalmak kelet-európai kirajzása óta egyfajta demokratikus mentor és atya szerepében is tündököl az időközben Unióvá alakult képződmény. Ma pedig már a Janus-arcú konglomerátum sörcsapjai demokratikusan habzanak folyton-folyvást, miközben mindent keresztül-kasul átjár a lobbiérdek, ami ugye még véletlenül sem egy Assisi Szent Ferences vonás. A versenyképesség mantrájának örve alatt Orwell Állatfarmjának szereplői élednek újjá, ahol vannak egyenlők és vannak egyenlőbbek. Természetesen a nyugat-európai országok egyenlőbbek, a többiek meg örüljenek, ha tőlük tanulhatnak az egyenlőségről, és ha kaphatnak némi tápot. (Lásd a kelet-európai kóla se ugyanaz, mint Nyugaton.)

Ma ugye alapfundamentum a négy szabadságelve, mint az áruk, a tőke, a szolgáltatások és a személyek szabad áramlása. Színtiszta piaci versenyt hirdettek, amelyet persze leöntenek különféle demokratikus mázzal, mint az emberi jogok satöbbi. Miután a kelet-európai csóró államok beléptek az unióba, az alapelvek szinte semmit sem változtak, mintha mi sem történt volna. Persze kiterjesztették a strukturális alapokat és fokozatosan a mezőgazdasági támogatásokat a szegény rokonokra is, azonban a két félteke közötti kulturális és anyagi törésvonalakra nagy ívben tojtak, vagyis a két- vagy többsebességű Európa ellen semmit sem tettek. De nem is tudtak volna, hiszen egy bizonyos méret fölé növekvő – nevezzük egyszerűen – birodalom hajtóereje a belső mag, aminek már a lényegét és értelmét is elfelejtjük időközben, miközben a tehetetlenség és az előremenekülés elve csak viszi-viszi előre.

Az egyenlősdi hagymázas elvei mentén soha nem lesz egyenlőség, ugyanis ez ügyben akkor lehetne érdemben tenni, ha a négy alapelv mellé felvennék, hogy joga van mindenkinek az egyenlő bérezéshez is ugyanazon munkatevékenység után. Vagyis ha a Tescós néni Angliában hazaviszi az 1500 fontot, akkor itt is vigye haza a pénztáros, de legalább a lehetséges különbség mértékét maximalizálják 30%-ban. Megmondom őszintén, ezt tartom kulcskérdésnek, a többi maszlag és aranydíszítés. Mindent innen kellene vizsgálni, és nem belekeverni emberi meg demokratikus meg mit tudom én miféle jogokat. Aki éhezik, annak úgysincs semmiféle joga, többek között ugye a bíróságon sem tud majd fizetni Rolex-órás ügyvédeket.

Mindenféle termelékenységi blablákat hallunk az ügyben, hogy hol miért annyi a fizetés, ami teljesen értelmetlen akkor, ha ugyanaz a cég ugyanazt a munkafolyamatot végzi Franciaországban és Lengyelországban is, ha ugyanaz az autóipari gyári munkás ugyanazon szigorú egységes minőségbiztosítás alapján látja el a munkáját itt is ott is. Ekkor a piaci verseny szabadságára hivatkoznak, miközben emberjogi kérdésekben oktatnak mindenkit. Utóbbi nagyon helyes pragmatizmus lenne, ha az előbbi kannibalizmusából fakadóan nem vesztené hitelét. Nem azt mondom, hogy számoljuk fel a piaci versenyt, hanem azt, hogy egy globális vállalat egyfajta uniós és kötelező érvényű munkajogi irányelv alapján ne különböztesse meg például az osztrák és magyar munkavállalókat. Amíg ez nem változik, az egész csupán egy virtuális demokrácia, ahol nagyon is valóságosan az emberek nem eszméket meg idióta EU-s képviselőket esznek, hanem kaját. Tele hassal egyébként is könnyebb empatikusnak lenni, kihalófélben lévő orrszarvúkat lájkolni, meg éhező etióp gyerekeknek gurítani 10 eurót.

Itt lájkolj minket!

Javító-nevelő a mucsának

Az Európai Unió – bármennyire is frusztráló honpolgáraink jelentős részének – egy olyasfajta társadalmi és gazdasági mintát képvisel és fogalmaz meg, ami egy a szocializmusból csupán 24 éve szabadult ország számára roppant frusztráló lehet. A verseny, a kreativitás, az önállóság, a tolerancia, az egyéni kezdeményezés, a fittség, az állandó készenlét, a magabiztosság és az együttműködés olyasféle fogalmak, amelyek ezen a tájékon már rég kivesztek a köztudatból. Mivel számos generáció él együtt, ezért az idősebb generációk számára a nyugati sztenderdeknek való megfelelés szinte alig megvalósítható, míg a fiatalok úgy érzik, hogy az idősebbek húzzák vissza a mucsapusztára. Mivel óriási hátrányból indulunk, amit nem verhetünk rá a régi uniós tagállamokra, az eredményesség és siker érdekében kénytelen vagyunk sziszifuszi munkát végezni, vagyis lépésről lépésre haladni előre.

Ha például kormányszinten gondunk van valamelyik szomszédunkkal vagy az unióval ánblokk, akkor nem törjük rájuk az ajtót, hanem módszeresen, diplomáciai – nem létező – érzékünket elővéve araszolgassunk célunk felé. Ha valami rögtön nem megy, akkor nem rohanunk fejjel a falnak, nem vágunk eret magunkon, hanem rugalmasan ideiglenesen félretesszük tervünket, és visszatérünk rá akkor, amikor más tagállamokat is szövetségesül hívhatunk. Nem lehetünk hisztiző kisgyermekek, akik el kezdenek ordítani, ha elvették a játékukat, hiszen a játszótér mindenkié. Ma elkérjük a másik vödrét, holnap meg sajnáljuk a lapátunkat – ez sajnos nem működőképes viselkedésforma. Kénytelenek vagyunk felnőtt ország (nemzet) módjára viselkedni, vagyis felelősek vagyunk önmagunkért és cselekedeteinkért, már nem csak egyetlen ellenség vonatkozásában létezünk, már nem csak a nagy Szovjetunió ellenében határozzuk meg magunkat, hanem egy nagyobb közösség láncszemeiként úgy cselekszünk, hogy eközben magunknak is kikaparjuk a gesztenyét.

Elfogadjuk, hogy a régebbi tagországok, ahol sok esetben több száz éves demokráciafejlődésről beszélhetünk, előnyöket élveznek gazdasági értelemben, magyarán sokkal gazdagabbak. De emiatt nem ellenségképet gyártunk, hanem megpróbálunk tanulni tőlük, például abban, hogy a korrupció visszaszorításával mennyi pénz áramolhatna a gazdaságba. A verseny erősít, a funkcionális analfabétákról és a nem hasznosítható végzettségekről, filozófia diplomákról nem az Unió tehet. Mint ahogy a nemzeti minimum hiányáról sem, hanem azok az elitek, akik lételemüknek tekintik a presztízsharcot, és sajnálatos módon önmaguk identitását már csak a másik vonatkozásában képesek meghatározni. Jó lenne, ha már az Én mifelénk is önmagunkból fakadna, és nem csak egy ellenreakció lenne, illetve egészséges szocializáció eredményeként a pozitív minták átvételével alakulna ki, és nem kudarcélmények szövögetnék a vázát.

Reális önértékelést végzünk össznemzeti szinten, így akár visszamehetünk a Mohácsi csatáig is, amikor is véglegesen elszakadtunk a gazdasági mainstreamtől, és a centrumállamok uszályában a félperiféria nehéz kenyerét ettük. Azóta is ott vagyunk, ezt bárkire és bármire lehet fogni, csak nincs értelme, mert kontraproduktív. Tehát az egészséges önértékelés része az is, hogy nem érjük utol a Nyugatot 20 év alatt, és erről nem a Nyugat tehet, nem a német és francia vállalatok a hibásak azért, mert a magyar szabályozó rendszer és a korrupt tisztviselők ilyen feltételekkel engedték meg az itteni működésüket. Ugyanígy nem a bankok tehetnek arról, hogy impotens törvényünk a hitelintézetekről megengedte az egyoldalú szerződésmódosításokat. A megfelelő önértékelést követi a reális jövőkép kialakítása, amely nem Hollandiához és Ausztriához hasonlít minket, hanem korábbi önmagunkhoz viszonyítva méri az előrelépés lehetőségeit. És ha önmagunkhoz képest mondjuk 5 év távlatában előreléptünk, akkor lehet örülni és tovább haladni. És ha örülünk az apró előrelépésnek, akkor jól érezzük magunkat. Persze érezhetnénk magunkat sokkal jobban is, de ez már megint a fals összehasonlítgatások mezsgyéjére visz. Addig meg aki akar, menjen ki Londonba dolgozni, és ha nem jön vissza, az az ő dolga.

Vagy itt lájkolj minket!