IGEN!

Itt van ez a miskolci ügy. Nemigen lehet tudni, hogy tényleg a stadionnak kell-e parkoló, és azért jön a dózer a számozott utcákba, de nem is ez a lényeg. Mert minálunk ha ürítenek, az a baj, ha meg nem számolják fel a telepeket, akkor meg az a baj. Ha integrációs álomvilág miatt számolnák fel a telepeket, akkor mindenki kézen fogva könnybe lábadt szemekkel toleráns, ha meg racionális városszervezési okok miatt akarnak rendet tenni, akkor viszont intoleráns erőpolitikáról harsognak. Pedig sokkal egyszerűbb a képlet. Meddig terjednek a kisebbségek jogai a többség rovására, illetve – finomítva – a többség vonatkozásában? Örök dilemma.

Ezek a telepek zárványként jelennek meg a településeken – legyen az bár külterület vagy belterület –, és az adott falu vagy város szövetét, jellegét, mindennapjait, külső megjelenését, kultúráját, gazdasági életét deformálják. Ez a deformálás megjelenhet bűnözésben, szokatlan viselkedési kultúrában, egészségügyi kockázatokban, esztétikai rombolásban, társadalmi kirekesztettségben, ingatlan értékcsökkenésben satöbbi. Megjelenhetnek a patkányok, fertőzések, sok esetben nincs ivóvíz, gáz, áram, nincs az ingatlanban vécé, az udvaron szeméthegyek tornyosulnak, többnyire szükséglakás-szintű építményekről beszélhetünk, amelyeket nyugodtan hívhatunk putrinak. Ezek a képződmények mind a többség, mind a kisebbség – akik benne élnek – életminőségét nagy mértékben rontják, és a 20-21. század társadalmi mintáinak alkalmazására alkalmatlanok. Hogyan legyen versenyképes egy itt élő kisiskolás, akinek a vizes, dohos falak között a cementpadlón – íróasztal hiányában – kellene ceruzával gyakorolni a betűk írását?

Ellenben meddig tart a szabad akarat, mikor avatkozhat be az állam az állampolgárok életébe, különösen akkor, ha ezt más állampolgárok érdekében teszi? Itt előkerülhetnek a számháborúk, hogy mekkora arányban kell a többségnek többségben lennie, hogy a kisebbség kénytelen legyen elfogadni a többség érdekeit. Pedig itt is az egyéni jogokról van szó, hiszen mikor arról beszélünk, hogy nem lehet a putrit felszámolni az abban élők egyetértése nélkül, akkor a többség joga sem csupán közösségi jog, miszerint joguk van a 21. században élniük, hanem a többség minden egyes tagjának külön bejáratú egyéni jogáról is szó van. Vagyis ha azt mondjuk, hogy a kisebbség jogait meg kell védenünk a többség jogainak figyelembevételével, akkor a többség minden egyes tagja külön-külön is kisebbség a kisebbséghez képest, ha utóbbiakat egy szociológiai halmaznak tekintjük.

Nem tudom, hogy ez mennyire érthető. A lényeg, hogy a többség egyénekből áll, akik külön-külön kisebbségben vannak a többséghez képest kisebbségben lévő romákkal szemben. És ha mindezeket összerakjuk, akkor az egyéni és közösségi jogok olyan káoszába merülünk, ami miatt kár tovább izmozni jogvédő vonalon, és visszajutunk oda, ahonnan kiindultunk, vagyis a pragmatikus és racionális településszervezéshez. E tekintetben pedig a koszos, lepattant, egészségre káros, esztétikailag minősíthetetlen szükséglakásokkal teli telepeket fel kell számolni. Természetesen komplex megoldásokat igényel egy telepfelszámolás, de a következmények nem lehetnek a táptalajai az elodázásnak, mert akkor megint csak a többség közösségi és egyéni jogaihoz jutunk vissza. És egyénként is mindennek van következménye, mint ahogy előzménye is.

NEM!

Azért a pofátlanságnak is van határa, amikor 40 ezer forintos lakbérhátralék ürügyén embereket dobnak ki az utcára. Miközben a Kormány jól felfogott politikai célja érdekében a kilakoltatási moratórium mellett tör lándzsát immár több éve – gazdaságilag meglehetősen irracionális okok miatt, hiszen ezzel az ingatlanok forgalomképességét csorbítja –, néhány nincstelen, mélyszegénységben élő embert kihajítanak az utcára. Koherens politika ez ügyben sem észlelhető a Kormányzat részéről, de hát ez már nem újdonság. Érdekes módon az önkormányzati választások előtt lendült be a gépezet Miskolcon, a korábbi években – eltekintve a kilencvenes évekbeli belvárosi „tisztogatást” – csupán itt-ott megpendítették a telepek felszámolásának kérdését, de átfogó koncepciót nem lehetett felfedezni, illetve azok nem kezelték komplex ügyként a kitelepítendő lakosok rehabilitációját úgy, hogy eközben életminőségük jelentősen javuljon.

Hiszen azért azt senki sem gondolhatja komolyan, hogy a közösségi érdekek miatt egyeseket kiszelektáljanak, és kihajítsanak az országútra, hogy a többiek jobban érezzék magukat. Mi ez, ha nem tizedelés, mint a katonaságban háború idején? Mi ez, ha nem kvázi deportálás, az önkormányzat különböző indokokra hivatkozó erőszaktétele állampolgárai ellenében? Mi ez, ha nem kitelepítés? Miféle felelősséget vállal az önkormányzat a kirakott állampolgáraiért? Mert hiába mondjuk, hogy egyéni felelősség kérdése a saját sorsunk irányítása, ha elesett vagy az adott társadalmi struktúrában kevésbé életképes állampolgárokról van szó, akkor nyilvánvalóan a humanitárius szempontoknak kell felülkerekedniük. Ha 10 ezer ember érzi jobban magát attól, hogy egy utcát ledózerolnak, ahol csak egyetlen ember is él, akkor sem lehet egyetlen embert feláldozni 10 ezer emberért. Hiszen éppen itt kezdődtek a háborúk ideológiái, éppen erről beszélnek Fábry híres filmjében, az Ötödik pecsétben, vagyis valósnak vélt érdekek mentén bizonyos emberek javára bizonyos emberek rovására valamit cselekszik a végrehajtó hatalom. Csakhogy ha egyetlen egy ember élete is fuccsra megy eközben, akkor az egész nem ér semmit, hiszen ahogy már korábban felvázoltam, a többség is egyénekből áll, akiknek egyéni érdekeik vannak, vagyis ma ez a személy a kisebbség, holnap az, és mindig más személyekből áll össze a többség, és mindig más személy lesz a kisebbség. És e vonatkozásban itt etnikai kisebbségről vagy többségről beszélni teljesen értelmetlen.

Ráadásul arról értekezni, hogy a putriélet, a higiéniai viszonyok hiányosságai jelentősen csökkentik az életminőséget, csupán az érem egyik oldala. Ugyanis az életminőség nem csak külső szempontok alapján jeleníthető meg, hanem pszichikai, szociális tényezőkben is, így jó közérzet, közösségi érzet, boldogság satöbbi. Ez utóbbi értelemben egy roma lehet, hogy jól érzi magát saját közegében, így ahogy többször nyilatkozták, ha elmennek az orvoshoz vagy dolgozni, akkor a szomszédra hagyhatják a gyereket satöbbi. Ha kiszakítjuk őket saját közegükből radikálisan, attól még nem lesznek a többségi társadalom megbecsült tagjai, sőt, a leszakadásuk, dezintegrációjuk még erőteljesebbé válik. Ráadásul nem vész el, csak átalakul. Ezek az emberek nem tűnnek el, hanem felbukkannak más településeken, és minden folytatódik. Milyen alapon exportálja Miskolc saját bejáratú szociális problémáit más településekre? És az nem érv, hogy ezek az emberek beköltöztek máshonnan. Melyik nagyváros, metropolisz alakult ki úgy, hogy a jó isten lepottyantotta az égből, és ott hirtelen kétszázezer vagy 2 millió ember termett? Szerves fejlődés eredménye a városok kialakulása, ahol mindenféle társadalmi hátterű ember megjelenhet, akár tetszik ez az önkormányzatnak, akár nem.